Műfaj: Angst
Figyelmeztetés: Nincs
Banda: BTS
Figyelmeztetés: Nincs
Banda: BTS
Éreztétek már magatokat egyedül?
Annyira magányosnak, hogy még egy kis légy jelenléte fájdalmat okozott?
Egyszer, kétszer, esetleg háromszor éreztétek ezt a fajta fájdalmat? Elég is volt
nektek, igaz? Lassan két éve szüntelenül érzem…
Mély gondolkodásomból az őszi vihar ébresztett fel. A fájdalmas csendbe fülsüketítő volt az esőcseppek koppanása az ablakon. Fejemet lassan az ablak felé fordítottam, ahol láthatóvá vált a párás ablaküvegen elmosódott arcképem. Hirtelen kopogtak a bejárati ajtómon. Nem álltam fel, nem mozdultam annak reményében, hogy többször nem ismétli meg előző tettét a vadidegen. Percek teltek el, s mikor már azt hittem, hogy elment az illető, csalódnom kellett. Újra kopogtatott, és ez már sokkal erősebb volt, mint az előző. Nem hagyta abba, s addig ütötte az ajtómat, amíg el nem üvöltöttem magam.
- Mégis mi a faszért kell verni azt az átkozott ajtót? Ha nem akarom kinyitni, nem fogom! Szóval már most el is húzhat, amíg szépen mondom – Remélem már tényleg elment. A percek csak teltek, és senki nem kopogtatott. Nem is tudom mikor szólaltam meg utoljára. A hangom ugyanolyan volt, mint egy évvel ezelőtt. Furcsa volt megszólalni ennyi idő után, sőt, egyenesen rémisztő.
Hetek teltek el, de semmi változás nem történt. Minden egyes nap ugyanabban az időpontban elkezdett az idegen kopogni és addig nem hagyta abba, amíg el nem kiabáltam magam. Mintha arra várt volna, hogy megszólaljak. Nem bírtam már tovább. Ma is abban a bizonyos időpontban püfölte a fából készült ajtómat. Egyszer csak felálltam, csendben odalopóztam az ajtóhoz és kinyitottam. Egy ébenfekete hajú, mogyorókrém barna szemű, hófehér bőrű, nálam magasabb fiú állt előttem. Egyszerűen lefagytam, s csak érdeklődő íriszeibe tudtam nézni. Percekig csak egymást néztük, de egyikőnk se mozdult. Kábultságomból az ég mérges dörrenése rázott ki. Amint felfogtam a körülöttem lévő helyzetet, azonnal rá akartam csukni az ajtót, de ezt a cselekedetem vékonyka, de izmosnak tűnő lábával megakadályozta. Ijedten néztem rá mikor beljebb lépett a házamba mindaddig, míg teljesen be nem ért az eddig védő falamként szolgáló burkomba. Csendesen belépett, s maga után óvatosan becsukva az ajtót felém vette az irányt. Lefagytam, és már csak a nehéz fejem koppanását hallottam, s az egyre közeledő ember homályos alakját láttam, mielőtt a teljes sötétség el nem ragadott magával.
Már rájöttem, hogy a titokzatos idegen csak segíteni szeretett volna. De nem hagytam. Évek elteltével ő volt az egyetlen, aki törődött velem. Ő foglalkozott velem, ha ezt rossz formában is mutatta ki felém. Mégis sokat jelentett számomra az a nap. Életem legutolsó napja.
Mély gondolkodásomból az őszi vihar ébresztett fel. A fájdalmas csendbe fülsüketítő volt az esőcseppek koppanása az ablakon. Fejemet lassan az ablak felé fordítottam, ahol láthatóvá vált a párás ablaküvegen elmosódott arcképem. Hirtelen kopogtak a bejárati ajtómon. Nem álltam fel, nem mozdultam annak reményében, hogy többször nem ismétli meg előző tettét a vadidegen. Percek teltek el, s mikor már azt hittem, hogy elment az illető, csalódnom kellett. Újra kopogtatott, és ez már sokkal erősebb volt, mint az előző. Nem hagyta abba, s addig ütötte az ajtómat, amíg el nem üvöltöttem magam.
- Mégis mi a faszért kell verni azt az átkozott ajtót? Ha nem akarom kinyitni, nem fogom! Szóval már most el is húzhat, amíg szépen mondom – Remélem már tényleg elment. A percek csak teltek, és senki nem kopogtatott. Nem is tudom mikor szólaltam meg utoljára. A hangom ugyanolyan volt, mint egy évvel ezelőtt. Furcsa volt megszólalni ennyi idő után, sőt, egyenesen rémisztő.
Hetek teltek el, de semmi változás nem történt. Minden egyes nap ugyanabban az időpontban elkezdett az idegen kopogni és addig nem hagyta abba, amíg el nem kiabáltam magam. Mintha arra várt volna, hogy megszólaljak. Nem bírtam már tovább. Ma is abban a bizonyos időpontban püfölte a fából készült ajtómat. Egyszer csak felálltam, csendben odalopóztam az ajtóhoz és kinyitottam. Egy ébenfekete hajú, mogyorókrém barna szemű, hófehér bőrű, nálam magasabb fiú állt előttem. Egyszerűen lefagytam, s csak érdeklődő íriszeibe tudtam nézni. Percekig csak egymást néztük, de egyikőnk se mozdult. Kábultságomból az ég mérges dörrenése rázott ki. Amint felfogtam a körülöttem lévő helyzetet, azonnal rá akartam csukni az ajtót, de ezt a cselekedetem vékonyka, de izmosnak tűnő lábával megakadályozta. Ijedten néztem rá mikor beljebb lépett a házamba mindaddig, míg teljesen be nem ért az eddig védő falamként szolgáló burkomba. Csendesen belépett, s maga után óvatosan becsukva az ajtót felém vette az irányt. Lefagytam, és már csak a nehéz fejem koppanását hallottam, s az egyre közeledő ember homályos alakját láttam, mielőtt a teljes sötétség el nem ragadott magával.
Már rájöttem, hogy a titokzatos idegen csak segíteni szeretett volna. De nem hagytam. Évek elteltével ő volt az egyetlen, aki törődött velem. Ő foglalkozott velem, ha ezt rossz formában is mutatta ki felém. Mégis sokat jelentett számomra az a nap. Életem legutolsó napja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése