Féltékeny vallomás || MarkJin || Prológus

Műfaj: Dráma, Romantikus, Slight angst
Figyelmeztetés: Nincs
Banda: GOT7

                Délután négy óra van. Már reggel nyolc óta csak gyakorlunk, gyakorlunk, gyakorlunk, ja, és gyakorlunk. Szinte halottnak érzem magam, mikor végre kaptunk fél óra pihenőt. Amint kimondták azt a bizonyos felszabadító mondatot, úgy rogytam térdeimre, s terültem el a világosbarna parkettán. Pár perccel később megéreztem Jinyoung jellegzetes illatát, s abban a pillanatban fel is ültem. Szemben találtam magam egy flakon vízzel, és a flakont tartó gazdájával, Juniorral. Lihegve és kipirultan térdelt előttem, ami túlontúl szexinek találtam, így kikaptam a kezéből a palackot s nagy hevességgel inni kezdtem. Kicsit perverz fantáziával vagyok megáldva, ezért rögtön egy-két dolgon kezdtem fantáziálni agyalni. Ahj, pont most nem gondolhatok ilyenekre. Egy perc alatt kiürítettem az üveg tartalmát, így levegőért kapkodva vettem el számtól az üveg száját és csaptam le a táncparkettre. Kicsit erős ütésre sikeredett, így mindenki, aki a helyiségben tartózkodott felém fordult és kérdő tekintettel meredtek rám.
- Bocsi, csak kicsit szomjas voltam – nevettem fel kínomban. Felálltam, hogy kidobjam az üveget, de egy kéz megakadályozott. – Megköszönni se tudod vagy mi? – Miután durcásan rám nézett, eltrappolt az ajtóig, amit erősen becsapott maga után. Értetlenül néztem rá, de most túl fáradt voltam utána menni.

                Már egy órája vége van a szünetnek, és megint táncolunk, de Jinyoung sehol sincs. Kicsit kezdtem érte aggódni, ezért mikor újra szünetet tartottunk felhívtam. Már tizenhatodszor hívom, de mindig kinyomja, vagy nem veszi fel. Nem értem mi baja lett ilyen hirtelen. Az nem indok, hogy nem köszöntem meg rögtön a vizet. Ő nem ilyen, e mögött valami más áll, és ezt meg kell tudnom. Alig vártam, hogy haza érjünk a dormba és beszélhessek Jinyounggal.

                Amikor megérkeztünk a dorm elé, elsőként pattantam ki az autóból, és rohantam be a lakásba. Szinte a bejárati ajtót feltépve szaladtam be. Az egész nappalit sötétség lepte el, de nem volt furcsa. Biztos a szobájában van, így első utam Jinyoung és JB szobájához vezetett. Meglepő volt, hogy a kis réseken sem szivárgott ki a fény. Lehet alszik. De az nem lehet, mert teljesen sötét volt az egész dorm és egy légy zümmögése se hallatszódott. Pedig ha Jinyoung alszik, akkor minimum egy tévének kell szólnia, másképp nem tud elaludni. Mikor be akartam nyitni a szobába, hallottam, hogy a többiek felértek, és felkapcsolták a lámpákat. Gyors beslisszoltam a szobámba, és befeküdtem az ágyamban. Pár pillanattal később egy mormogós és félig alvó Jackson lépett be a szobánkba. Első értelmes szavát is nekem szándékozta adni.
- Hé, Markie. Nem tudod hol lehet Jinyoung? Nincs itthon, és hát már a próbát is ellógta. Kíváncsi vagyok mit csinál ilyenkor egyedül, ha már nem alszik.
Csak megráztam a fejemet, és kikeltem az ágyból. Kaptam egy meglepő pillantást Jacksontól, de aztán visszarendezte arcvonásait, mivel ez már nem az első alkalom, hogy ruhában kelek ki az ágyból. Kimentem az előtérig, leakasztottam a fekete bőrdzsekimet, és mielőtt leléptem volna, annyit kiáltottam: „majd jövök”. Meg sem várva válaszukat mentem a közeli játszótérre. Junior mindig ide jött, ha valami bántotta. Ezt még akkor mesélte, amikor ketten gyakoroltunk, és majdnem elsírta magát azért, mert nem megy neki. Két órán keresztül vigasztaltam, mire teljesen megnyugodott.

                Fél óra múlva, már a játszótér bejárata előtt álltam. Kicsit féltem és izgultam is, hogy vajon itt lesz-e. Lassan sétáltam beljebb és jobbra-balra fordultam, nehogy valami elkerülje a figyelmem. Még egy kicsit beljebb mentem és szemben, volt egy nagy hinta, amin kivetten Jinyoungie alakját, így gyorsítottam a lépteimen. Mikor Jinyoung mellé értem, úgy tett, mintha észre se venne. Megköszörültem torkomat, de még erre sem emelte fel a fejét. Megpróbáltam gyengén, de érezhetően megkopogtatni a vállát, amire szintén nem kelt fel. Utolsó lehetőségként elé sétáltam és leguggoltam elé, felemeltem fejét az állánál fogva, de erre se kelt fel. Na ekkor kezdtem pánikba esni. Még nem volt annyira hideg, hogy lehűljön a teste. Sőt, még rendesen fel is volt öltözve. Tudtam, hogy ilyennel soha nem játszana, ezért hívtam a többieket, hogy valami baj van Jinyounggal. A fiúk negyed óra múlva, már szaladtak is felém. Ahogy hozzánk értek, Jaebum rögtön elkezdett gondolkodni, és hirtelen megszólalt.
- Na, van egy tervem. Haza cipeljük, felhívjuk a Menedzser Hyungot, és ő vele megbeszéljük ezt az egészet. Lehet, hogy túlhajtotta magát, és legyengült. Szóval, vigyük haza. - Az út kicsit nehézkesen sikerült, de amikor már Jinyoungot betakartuk és hívtuk a Menedzser Hyungot, egyszerre lélegeztünk fel. Már csak abban reménykedünk, hogy semmi komolyabb baja nincs.

                A Manager fél órával később, már belépett a lakásba és azonnal Juniorhoz ment. Amint meglátta, kivette nadrágja zsebéből a telefonját, és hívta a sofőrünket. Öt perc elteltével csengettek. Levittük a kis beteget az autóhoz, befektettük, ám mielőtt becsukhattuk volna az ajtót, Hyung ránk szólt, hogy valakinek mennie kéne még. Mintha ágyúból lőttek volna, úgy pattantam be az autó hátsó ülésébe. Yugyeom becsukta kívülről az ajtót és indulásra készek voltunk. A kórházba menet semmi nem történt, csak ideges voltam és feszült. Körülbelül háromnegyed óra múlva már a kórház parkolójába tettük le a kocsit és a kórházi személyzet már várt minket. Jinyoungiet felették egy betegágyra és úgy tolták be a liftbe. Mivel nem fértünk el annyian a liftben megvártuk, amíg ők felérnek, s aztán mentünk mi is. Minden fehér volt és kórházi szagú, mert igen, a kórházaknak nem lehet behatárolni a szagát, vagy illatát. Ezt sose tudtam eldönteni. Gondolkodásomból, az egyik ápolónő fülsüketítően vékony hangja ébresztett fel. Kicsit megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba és tudjak figyelni. A nővér érzelem mentes arccal közölte az információkat, ami számomra nem volt érdekes, mert csak arról beszélt a Menedzser Hyunggal, hogy hol adhatjuk meg a beteg adatait és hol várakozhatunk. A nő még beszélt vagy öt percet, s azután ment egy érkező családhoz. Odafordultam Hyunghoz és megbeszéltük mi lesz most. Megegyeztünk, hogy ő elmondja Jinyoung adatait, én addig megkeresem a kórtermét, hogy leüljek valamelyik várószékre, ő pedig majd jön utánam. Némi keresgélés és lépcsőzés árán, de megtaláltam azt a bizonyos szobát, és az ott lévő székek közül leültem a nekem legszimpatikusabbra. Összekulcsolt kezeimet ölembe helyeztem és idegességemben tördelni kezdtem. Fél óra múlva jött Hyung egy orvossal. Azonnal felálltam, amikor ők ide értek, köszöntem és kérdezősködtem Jinyoung állapotáról. Az orvos kedvesen lenyugtatott, vett egy mély levegőt és elkezdte mondanivalóját.
- A beteg állapota nem súlyos. Kiszáradt, feltehetőleg három napja nem evett semmit, így a szervezete legyengült, aludni se aludhatott sokat, ezért kicsit önkívületi állapotba került. Pihenésre van szüksége. Ha szeretnének bemenni hozzá, akkor még várniuk kell egy másfél órát – egy nővér rohanva kiabált.

– Lee doktor, a földszinten a tizenhármasban szükségünk van önre! - ennyi kellett a doktornak, és már futott is, hogy végezhesse a dolgát. Én lerogytam a székre, s elkapott a sírhatnék. De tartanom kellett magam, ez most nem a megfelelő alkalom. Eszembe jutottak a többiek. Gyorsan előhalásztam nadrágzsebemből a telefonom és tárcsáztam Jaebumot. Amint felvette, én elhadartam azokat a dolgokat, amit eddig megtudtunk. A fiúk ide akartak jönni, de ahogy ezt mondtam a Menedzsernek, csak rázta a fejét. Kénytelen voltam a srácoknak nemet mondani. Miután letettem a telefont Hyung felé fordultam, és belenéztem szemeibe. Bíztatóan rám mosolygott és megszólalt.
- Figyelj Mark. Beszélek a főnökkel és lemondjuk az eheti programjaitokat. Te menj haza, nyugtasd meg a srácokat. Én itt maradok és mindig értesítelek a legújabb információkról. Rendben? – kérdezte, de ellenszenvet nem tűrő hangnemmel mondta, így tudtam, nem maradhatok. Felálltam, elköszöntem Hyungtól és kifele menet a recepciósoktól. Fogtam egy taxit, bediktáltam a címet és elindultunk. Mikor beléptem a bejárati ajtón a tagok csoportosan támadtak le kérdéseikkel. Gyorsan becsuktam az ajtót, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdéseiket. Már túl ideges voltam, ezért elordítottam magam.
- Fogjátok már be a pofátokat! – ekkor mindenkiben magállt az ütő, mert ilyen még nem fordult elő. Vettem egy mély levegőt, s folytattam. – Jinyoungot még bent tartják, a Menedzser Hyung ott maradt vele és engem hazaküldött. – Mindenki érdeklődő tekintettel szuggerált, s folytattam. – Az orvos azt mondta, hogy nem súlyos. Kiszáradt és legyengült a szervezete, ezért pihennie kell. – A tagok egyszerre engedték ki tüdőjükből a levegőt. – Ezért! – folytattam erélyesebb hangon. – Az eheti dolgainkat töröltetik, így pihenhetünk. – BamBam kilépett a többiek elé és jobb kezét bal vállamra tette.

– Most menj aludni, egész végig a kórházban voltál. Mi is elmegyünk pihenni. Hyung biztos értesít majd minket mindenről, de most már tényleg nem ártana pihenned. – lehajtottam fejemet, sóhajtottam egy nagyot és elmormoltam egy igent.

BamBam levette a kezét a vállamról és elindult a szobája felé, ahogy a többiek is. Én pedig mentem a fürdőbe lezuhanyozni. Most nem volt kedvem több felesleges időt eltölteni bent. Levettem ruháimat, és bedobtam a szennyes tartóba. Kinyitottam a fürdőkabin ajtaját, beléptem és bezártam. Megengedtem a vizet, de kábultságom miatt véletlenül a hideget engedtem meg. Mikor a hideg zuhany és meleg testem találkozott, felkiáltottam. Azon nyomban zártam el a hideget, és engedtem meg a forró vizet, ami meg égette a bőrömet. Gyorsan megkerestem a számomra megfelelő hőmérsékletet. Elvettem a tusfürdős flakont, felpattintottam a tetejét és nyomtam egy adagot a tenyerembe. Eloszlattam a testemen. Olyan érzésem volt, hogy megszabadultam a gondoktól, és semmi rossz nem történt. De amint realizáltam a helyzetet, rájöttem, hogy ez sajna nem így van. A lehető leggyorsabban lemostam magamról a felhabzott krémet és kiszálltam a zuhanykabinból. Odasétáltam a törülköző tartóhoz, levettem a sajátomat, majd a derekam köré tekertem. A hajam is vizes lett, ezért a felső polcról levettem még egy törülközőt és elkezdtem törölgetni. Miután szárazabbnak éreztem, letettem. Akkor megláttam Jinyoung törülközőjét, és eszembe jutott, hogy értesítenek bármi történik. Sietős léptekkel mentem a szobámba, ahol már Jackson mély álomban volt. Tudtam, mert ilyenkor horkol is, ami nem kellemes, ha éppen hulla fáradt vagy. Odamentem a ruhás szekrényemhez, leguggoltam és kinyitottam a fehérnemű fiókot, kivettem az első boxert, ami a kezembe akadt. Leszedtem magamról a törülközőt, felvettem és kerestem mellé egy nagy bő pólót. Bekászálódtam az ágyba, és megkerestem a telefonom. Miután megtaláltam a párnám alatt, feloldtam és megjelent két olvasatlan üzenet. A szívem vadul kalimpált. Féltem, hogy rosszabbodott az állapota vagy bármi, ami negatív dolog. Félve, de megnyitottam az első üzenetet. Mikor megláttam kitől jött, már kínomban hangosan elkezdtem nevetni. A telefonszolgáltatómtól jött, hogy megint van mobilnetem. Két perc intenzív röhögés után lenyugodtam. Rápillantottam a szoba másik felébe, ahol Jackson még mindig nyugodtan aludt. Megint előtört bennem a félelem. Remegő kézzel nyitottam meg a második üzenetet. Az már a kiadótól jött. Csak faltam a sorokat. Amikor az utolsó szót is elolvastam, megkönnyebbültem. Nem rosszabbodott Jinyoungie állapota, így remélhetőleg hamarosan kiengedik. De lehet, hogy a pihenésünket még csúsztatni fogják. Nagy sóhajt engedtek ki ajkaim közül. Lezártam a telefonom, és becsúsztattam a párnám alá, majd a fejemet is letettem rá. Behunytam szemeimet és átadtam magamat az álomvilágnak.

Árvaházi szerelem - VHope (OS) +16

Műfaj: Slice of life

Figyelmeztetés: +16

Banda: BTS

Ősz közepe volt, amikor falevelek lehullnak, betakarják a földet, s az utakat sárgára, barnára és pirosra festik. A szél csípte az emberek arcát, s ez ellen sállal védekeztek. Reggel volt, amikor minden felnőtt a munkájába igyekezett, a gyerekek pedig iskolába. Ilyenkor a forgalom lelassult és reggeli zajként az autók dudálását lehetett hallani.

Reggeli rutinomat végezve, fogmosás közben, kivágódott a közös fürdő ajtaja és az előttem lévő tükörben láttam TaeHyung fáradt arcát. Mit ne mondjak vicces látvány volt, mikor realizálta, hogy nem kelt fel későn és éppen időben volt az elkészüléssel. TaeHyung nekidöntötte fejét az ajtófélfának, s így csukta be szemeit. Dús fekete haja előre hullott, mikor megborult a feje. Ekkor hirtelen felriadt, és mintha ágyúból lőtték volna, szaladt vissza közös szobánkba. De szokása szerint nekiment a ruhásszekrénynek és ilyenkor nyekkenve pattant a földre. Ezen a látványon elkapott a röhögő görcs és nem bírtam akkor se abbahagyni, amikor Tae elém állt. Görnyedt testtartásomat kiegyenesítettem és úgy néztem rá, ekkor szembe jött velem durcás arca, ami eléggé vicces látvány volt közelről, ezért újra elkapott a röhögő görcs. Fújtatva ment ki a fürdőből és hangosan csapta be maga után az ajtót. Ezen a reakción is csak nevetni tudtam. Visszafordultam a mosdókagyló és a tükör irányába, és tovább folytattam a fogmosást. Mikor végeztem kimentem a fürdőből és egy mérgesen szuggeráló TaeHyunggal találtam magam egy helységben. Nagyon megharagudhatott rám, ezért leültem az ágya szélére.

- TaeTae, sajnálom, hogy kievettelek. De ne sértődj már meg ennyire – próbáltam elővenni a legaranyosabb oldalamat több-kevesebb sikerrel. TaeHyung felém fordította a fejét, és kissé szomorú, de nagyon aranyos tekintettel belenézett a szemembe.

- Nem haragszom Hyung, csak kicsit rosszul esett, hogy kiröhögtél. - Mondani szerettem volna még Taehyungnak egy pár mondatot vigasztalásképp, de abban a pillanatban nyitotta ki az ajtót a nevelőnk, hogy ideje elindulnunk iskolába, ha nem akarunk elkésni. Mindketten felálltunk az ágyunkról, és elindultunk a suliba.

El is felejtettem mondani. Egy árvaházban élek, és a világ legbolondosabb és egyben legjobb barátom a szobatársam. Nem ismerem a szüleimet, ahogy Tae se. Együtt nőttünk fel, s én már 17 éves, míg TaeHyung 16 éves, így próbáljuk magunkból a lehető legjobbat kihozni, hogy a jövőnk biztos legyen.

Már a buszmegállóban voltunk, mikor újra megszólaltam.

- TaeHyung, nagyon sajnálom. Mivel tudnálak kiengesztelni? – néztem rá boci szemekkel.
- Semmivel, mert nem kell. Csak most hagyj egy kicsit, kérlek. – Valamit ki kell találnom, mert nem szeretem a lehangolt TaeTae-t. Pár perccel később megjelent a buszunk, és felszálltunk rá. Tele volt diákokkal, és már csak egy hely maradt szabadon. Megkopogtattam V vállát, rámutattam a szabad helyre és belesúgtam a fülébe, hogy üljön le. Bólintott, s egy pár ember lecsapásával, de elértünk a kiszemelt helyhez. Leültettem Taet, én pedig mellette álltam, erősen kapaszkodva a fémrúdba, nehogy elessek. Pechemre, abban a szent pillanatban, amikor ezen gondolkodtam, a busz egy ívelt kanyart vett be, így szépen beleestem TaeHyung ölébe. Véletlenül egy érzékeny pontján nyomtam meg, így felszakadt belőle egy nyögés, mire riadtan néztünk egymásra. Vörös fejjel álltam fel V öléből és ahogy néztem, az ő feje is felvette a piros árnyalatot, ez egy kicsit megnyugtatott, de amikor rájöttem hol vagyunk, ijedten néztem körbe, hogy ki hallhatta még meg. Úgy tűnt senki nem halotta meg, így már nyugodtabban utaztam tovább. Sietve szálltam le a buszról, nehogy Taevel találkozzak. Szinte már futottam be a suliba, ahogy beértem befutottam az első férfimosdóba. A kagyló felé hajoltam, megnyitottam a csapot, és alaposan arcot mostam, remélve, hogy eltünteti a zavaromat. Megtöröltem arcomat és kezeimet, majd kimentem a mosdóból. Mire beértem a terembe, lenyugodtam, így újult erővel folytattam tovább a napot.

Egész nap kerültem V-t, ahogy ő is engem. Egy kezet éreztem jobb vállamnál, mire odafordultam, nem volt ott senki. Ebből már tudtam, hogy NamJoon hülyéskedik már megint, így fordultam a bal oldalamra, ahol érdeklődő tekintetével találtam szembe magam.

- Hé, Hobi mi baj? Egész nap csendben vagy és nem lógsz együtt V-vel. Mi történt? Összevesztetek? - sóhajtottam, és megráztam a fejem.

- Dehogy is, csak rosszul vagyok egy kicsit, és nem akarom hogy valami baja legyen. Ennyi az egész - egy halvány mosolyra húztam számat.

- Redben, hiszek neked, de miért vigyázol ennyire rá? Olyan mintha őt akarnád mindig védeni mindentől és mindenkitől.

Ez a mondta ráébresztett arra, hogy talán többet érzek, mint barátság, és ez egy kicsit megrémített. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának. Az utolsó óráról is kicsengettek, így lassan sétáltam a buszhoz. V már ott állt a buszmegállóban és zenét hallgatott, így jobban megtudtam nézni. Őszintén, tényleg elég finom vonásai voltak egy fiúhoz képest. A lábait sok lány irigyelhette, na meg az arca, mint egy tündér. Gyönyörű volt, s nem csak külsőleg, de belül is. Sokan furcsának ismerik, de én tudom, hogy egy nagyon okos és értelmes fiú. Nem hiába osztályelső. Felém fordult, és észrevette, hogy őt bámulom, s mélyen a szemembe nézett. Hallottam a busz jellegzetes zaját, így gyorsan odasétáltam mellé, és felszálltunk a buszra. Most volt szabad hely, így külön helyre ültem. Ő a busz hátsó részébe, míg én az első részébe. Fél óra múlva már az árvaházba is értünk.

A leckénket írtuk, mikor a nevelőasszony benyitott, hogy színházba megyünk, és van-e kedvünk menni. Mindketten megráztuk a fejünket.

- Jól van, akkor most nem jöttök. Rátok hagyjuk az épületet. Aztán okosan - mosolygott, és becsukta maga után az ajtót.

- Figyelj Tae, én nagyon sajnálom, ami a buszon történt. Felejtsük el rendben? – fordultam hozzá.

V felállt az ágyáról és felém vette az irány. Leült az ágyam szélére, s kivette a tankönyveket a kezemből, majd hanyagul a földre dobta őket. Ennek szépen hangot is adtam volna, ha nem tapad az ajkaimra. Finoman ízlelgette őket, amit én megelégeltem, s beleharaptam alsó ajkába, mire szája szétnyílt, és halkan nyögött egyet. Ezt hallva nem tudtam ellenállni a kísértésnek és átdugtam nyelvem a szájába, amit nem ellenzett, sőt még közelebb jött hozzám. Hosszú percek után elváltunk egymástól, de ő azonnal ajkaim után kapott és falta tovább. Lassan döntöttem el az ágyamon. Két lábát szétnyitotta, ahova be tudtam férkőzni. Gyengéden tagjára simítottam, amit egy élvezetes nyögéssel jutalmazott. Beleharaptam fülcimpájába és ruhán keresztül tovább dolgoztam rajta. Mikor már elég keménynek éreztem őt, elszakadtam tőle, felálltam és visszaültem az íróasztalomhoz leckét írni. Értetlenül, és hitetlenül ült vissza ő is a helyére.

- Ez most mi volt Hoseok? Ha? Megmondanád? - Belenéztem a vágytól csillogó szemeibe, amiben némely düh is felfedezhető volt, így vigyorogva válaszoltam.

- Kicsit megleckéztettelek, mert egy kis semmiséget felfújtál, ezzel bennem bűntudatot okozva. Bár, ahogy elnézlek teljesen kifizetődött minden – mutattam a „kis” dudorára.

- De Hobi, neked is van ott valami… Mi lenne, ha segítenék rajta? - Ekkor már tudtam, hogy jó esténk lesz, ami nem tanulással lesz eltöltve.

Két hónapja, hogy TaeHyung és én lefeküdtünk. Az együttlétünk után egy héttel össze is jöttünk. Persze titokban, mert ha kitudódna, biztos, hogy valamelyikünket elvitték volna egy másik árvaházba. Annyi a lényeg, hogy mi elvagyunk a kis kapcsolatunkban, és csak a közeli barátaink tudják, akik elfogadták, sőt gratuláltak is. V-vel, minden olyan programot próbálunk megúszni ami azzal jár, hogy miénk az egész épület. Gondolhattok bármire, ezt rátok bízom, és a fantáziátokra.

Meglepetés - BaekYeol (OS)

Műfaj: Fluff
Figyelmeztetés: Nincs
Banda: EXO

Már csak öt perc és kiszabadulhatok innen. Lassan lejár a munkaidőm, és mehetek haza pihenni. Az óramutató csigalassúsággal akart elérni a heteshez. Amikor az óra kereken hetet mutatott, csipogott egyet. Felálltam az asztalomtól, és elindultam haza.
                Sétáltam le a lépcsőn, közben a fülhallgatómmal játszva a minden napos játékunkat. Mire sikerült szétszednem, az utolsó lépcsőfokról is leléptem. Bedugtam a fülembe, és elindítottam a jelenlegi kedvenc zenémet. Kiértem a munkahelyem területéről, de egy kéz visszarántott. Reflexeimnek köszönhetően jól fejbeütöttem az illetőt, de amikor megpillantottam a „támadómat” rögtön segítettem neki.
- Basszus, ChanYeol mit ijesztgetsz!? A szívrohamot hoztad rám! – felsegítettem és megöleltem, reménykedve, hogy nem haragszik meg.
- Bocsánat, csak meg akartalak lepni. Nem gondoltam arra, hogy az a szar is a füledben lesz –mutatott a fekete fülhallgatómra és elnevette magát. Ez azt jelentette, hogy nem haragszik. Így jókedvűen nevettem vele.
- Hogyhogy elém jöttél? Úgy volt, hogy este nyolckor megyünk el vacsorázni.
- Igen, de ha nem látlak addig, nem bírtam volna ki. Na meg van egy kis meglepetésem is számodra. –Egy sejtelmes mosolyra húzta azokat a telt ajkait.
                Elindultunk a város szélén lévő erdőhöz. Itt ismerkedtünk meg a barátaink által. Már abban a hónapban összejöttünk, és ez a mai napon lesz a harmadik éve. Egészen az erdő közepéig mentünk és mikor beértünk, megláttam a meglepetést. Meglepődöttségem miatt a szívem kihagyott egy ütemet. Nem hagyott sok időt, hogy csodálkozzak. Az asztal felé kezdett húzni, ami elképesztő volt. A fából készült, sötétbarna asztal és szék, a fehér csipkés terítő, a gyönyörű aranyszínű vázák, amikben friss vörös és fehér rózsák voltak elhelyezve, ezüstözött étkek, törékeny üvegből készített tányérok és ezeken pedig mennyei illatú étel, vörösbor és bordó színű gyertyák. Feljebb emeltem a fejem, s szemeim megállapodtak a színes lampionokkal és fénysorokkal feldíszített fákon. Miközben sötétedett, egyre jobban láthatóvá vált fényük ereje. Minden tökéletes volt. A hely, az idő, a hangulat, és aki a legtökéletesebb volt számomra, ChanYeol. Előrefordultam, s belenéztem gyönyörű szemeibe, amin látszott az aggodalom. Félt, mert nem szólaltam meg és hogy ez egyenlő azzal, hogy nem tetszik. Pedig pont a meghatódottságtól nem tudtam megszólalni. Felálltam és odasétáltam hozzá, s mire odaértem, már ő is állt. Tekintetemet belefúrtam az ő csillogó mélybarna szemeibe. Halványan elmosolyodtam, és kezeimet tarkójára vezettem. Ő megfogta csípőmet és magához húzott. Lassan ajkaira hajoltam, és néhány gyengéd csókot leheltem rájuk. Mint minden egyes csókunknál pillangók lepték el a hasam. Szenvedélyesen tovább csókoltam, és amikor elváltunk egymástól a levegőhiány miatt, csendesen megszólaltam.
- Köszönöm, ezt a csodálatos meglepetést. Az elmúlt három évet, és azt is, hogy már tudom, mit szeretnék. Veled szeretném leélni az életem. Köszönöm Yeollie, hogy te vagy nekem.
- Hyunnie… szeretlek! Én is veled akarom leélni az életem, ezért… – nagy fülű szerelmem kiengedett karjai közül, s letérdelt elém. A kabátja zsebéből kivett egy bordó dobozt. A bal kezével megfogta kezeimet és a bordó kis dobozkát felpattintotta. Egy arany karikagyűrűt rejtett a doboz. Kezeimet kirántottam az övéből, és számhoz emeltem őket.
- Byun BaekHyun. Hozzám jö… – Nem tudta befejezni, mert nagy lendülettel lehajoltam és megöleltem. Sírásom kitört belőlem, és szakadozottan, de megadtam a választ.
- Igen Park ChanYeol. Hozzád megyek! – Felálltunk és Chan könnyes szemekkel nézett rám. Magához rántott, fejét nyakamba fúrta és csak ölelt. Mintha soha többe nem akarna elengedni. Semmire se vágytam, csak arra, hogy ez a pillanat soha ne múljon el. Szótlanul öleltük egymást órákon keresztül.
                Két év telt el amióta megkérte a kezemet, és összeházasodtunk. Egy éve adoptáltunk egy kisfiút, YongSoot. Most már tudom, hogy életem legjobb döntését hoztam, amikor igent mondtam ChanYeolnak. Bár ebben sose kételkedtem. Csak örülök és hálát adok azért, mert ők az életem részei lehetnek.